„Nekem még van saját 1956-om” – mit tehetünk mi, utódok, hogy pesti srácok és a számtalan hétköznapi hős emléke ne menjen feledésbe?

Nyitókép: Mandiner-archív / Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum

Nekem még van saját 1956-om. A nagyanyám meséli el minden évben, és mesélte már akkor is, amikor kicsi gyerekként még nem érthettem az egészből semmit. A történetben van néhány állandó elem, például a nem túl hízelgő jelzőkkel illetett „ruszkik” és kommunisták, valamint egy eltévedt lövedék, de különben egyre nő és hízik a családi legendárium ide vonatkozó része – néha nehéz kibogozni, vajon tényleg 1956 végzetes őszén vagy egy bő évtizeddel előtte, a háborús ostrom napjaiban járunk.

Ahogyan nem könnyű megítélni azt sem, hogy az alig huszonöt éves nagyapám vajon mit érezhetett azokban a – mi mesénk szerint – szeles, esős októberi napokban, amikor a nagytarcsai laktanya pincéjében bujkált két hétig. A hős kettejük közül sokkal inkább a nagyanyám volt, aki ez idő alatt az egyéves kislányukkal állta a sarat otthon, és még arra is akadt gondja, hogy az utcára néző, napfényes hálóból a gyerekágyat áttolja a sötét előszobába. 

Hogy egyébként anyámat érte volna-e az a bizonyos lakásba betévedt, ismeretlen eredetű golyó, vagy ugyanúgy a szekrény felső részébe fúródik, utólag bajos lenne megállapítani. Én mindenesetre néha most is felteszem magamnak a kérdést, hasonló helyzetben lenne-e bennem ennyi erő és higgadtság bármilyen észszerű cselekvésre.

Ennél sokkal nagyobb kérdés persze, hogy mi lesz a forradalom és szabadságharc emlékezetével, amikor a nagyanyámhoz hasonló utolsó szemtanúk is elmennek. Úgy jár majd 1956, mint a világháborúk, amelyekről azt hittük, hogy soha többet, most mégis egyre több szó esik egy újabbról? Vagy úgy, mint Tria­non, amivel sokan úgy vannak, hogy mivel eltelt már több mint száz év, éppen ideje lenne elfelejtenünk? Mit tehetünk mi, utódok, hogy Tóth Ilonka, a pesti srácok és a számtalan hétköznapi hős emléke ne menjen feledésbe? Mivel, hogyan lehet közelebb vinni mindezt azokhoz a nemzedékekhez, amelyek tagjai számára ez már tényleg egyre inkább „csak” történelem?

„Ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett”

„Például úgy, hogy a saját eszközeinkkel folyamatosan újra és mindenféle szemszögből beszélünk róla” – mondja Pigniczky Réka. Az Egyesült Államokban felnőtt filmrendező-producernek, a 56films alapítójának a forradalom és szabadságharc a lehető legszemélyesebb ügy. Nem véletlen, hogy több ezzel, illetve a kettős identitással foglalkozó dokumentumfilmet (Inkubátor, Hazatérés) készített már, valamint másodmagával létrehozta a Memory Projectet. Utóbbi a diaszpórában élő, kisebb részben a második világháborút követően, nagyobbrészt a forradalom és szabadságharc után elmenekülő magyarok élettörténetének egyre bővülő mozgóképes feldolgozása, vagy ha úgy tetszik, az utókornak szóló páratlan vizuális emlékgyűjtemény.

„Számomra az 1956-os forradalom és szabadságharc a 20. század legmeghatározóbb történelmi eseménye, noha nem is éltem még akkor. Közvetve viszont az én sorsomat is ez alakította. Az édesapámnak a harcokban való részvétele miatt kellett elmenekülnie Budapestről; édesanyámmal, akinek a családja szintén 1956-ban jött el Mosonmagyaróvárról, már az USA-ban ismerkedtek meg. A nővérem és én kint jöttünk világra, csak az egyetem után, a rendszerváltozás környékén költöztem haza” – meséli.

Filmesként legutóbb az ötvenöt éves Kalákáról készített zenés road movie-t, a sikeres együtt­működést most egy másik különleges közös munkával koronázzák meg. Harmincöt évvel az együttes általi megzenésítése után először készült felvétel Faludy György 1986-ban Torontóban írt 1956, te csillag című verséből. 
A Pigniczky Réka rendezte klip hivatalos premierje október 23-án lesz, a benne látható archív fényképek részben emigrált magyaroktól származnak, a 16 milliméteres filmfelvételek pedig még soha nem kerültek közönség elé, hiszen csak nemrég fedezték fel őket az amerikai nemzeti archívumban.

Gryllus Dániel, a dal zeneszerzője, a Kaláka vezetője így mesél mindennek a létrejöttéről: „A változás időszakában, a dátumra már nem emlékszem, a Thália Színházban volt egy Faludy-est Koltay Gábor rendezésében, ott hallottam Bitskey Tibor előadásában Faludy Györgynek ezt az emigrációban írott versét. Mintha egy krónikás ének lett volna a forradalom napjairól. Elkértem Tibortól a példányt, és hamar megszületett az ének. A Kaláka-daloktól talán kicsit szokatlanul a záróstrófából refrén lett. Énekeltük sokak örömére. 1995-ben némi személyi változás volt a Kalákában, és Huzella Péter szólóban vitte tovább a dalt. Mi csak ritkán, 1956-os évfordulók alkalmából vettük elő, felvétel nem készült róla. Most viszont elhatároztuk, törlesztjük az adósságunkat, és együtt rögzítettük a stúdióban a dalt, Réka pedig az emlékezésekkel és archívokkal mini-­dokumentumfilmet formált az egészből.”

„Éljenek a hülyék, ne legyen semmi!”

Az 1956-os témájú vagy az akkori eseményeket, azok hatásait legalább részleteiben beemelő játékfilmekre a szigorú cenzúra miatt évtizedeket kellett várni. A műfaji alapdarab, a Megáll az idő 1982-ben született meg, ezt követte egy évre rá a Szerencsés Dániel, majd 1987-ben a Szamárköhögés, 1988-ban az Eldorádó, 1990-ben a Napló apámnak, anyámnak. Ezekben nemcsak az közös, hogy a harcok utalásszinten, háttérként vagy bizonyos láncreakciók kiindulópontjaként jelennek meg, hanem a „menni vagy maradni” problematikájának és a döntés következményeinek a középpontba állítása is. 

A rendszerváltozás környékén, pláne azt követően elvben már nem lett volna akadálya az októberi–novemberi történésekre koncentráló dokumentum- és játékfilmek dömpingjének, talán a pénztelenség vagy a már hosszú ideje a zsigerekbe égett óvatosság miatt ez mégis jó ideig elmaradt. Ember Judit a rendszerváltás szimbólumaivá vált erős munkáit (Menedékjog, Újmagyar siralom) leszámítva az első dokumentumfilmes próbálkozások egyike az ötvenedik évfordulóra készített, 2006-ban bemutatott A szabadság vihara volt. Ennek fókuszában az emlékezetes melbourne-i olimpia áll. Egész pontosan az a magyar–szovjet vízilabda-elődöntő, amely talán ma is a pólótörténelem leghíresebb meccse, és nem csupán a magyar válogatott által a világon először alkalmazott zónavédekezés miatt, hanem egy szimbolikus jelenet okán. Az utolsó negyedben Zádor Ervin akkora ütést kapott a víz alatt a szovjetek centerétől, hogy a vére vörösre festette a vizet. A felrepedt szemöldökű Zádor képe bejárta a világsajtót, így lett akaratán kívül a levert magyar forradalom jelképe – a mérkőzést egyébként mi nyertük. Az Andy Vajna, Lucy Liu és Quentin Tarantino produceri hármasának égisze alatt született alkotás sztorija még ugyanebben az évben játékfilmes feldolgozásban is visszaköszönt: az ugyancsak Vajna nevével fémjelzett, erősen hollywoodiasított Szabadság, szerelem, amit már kifejezetten a fiatalabb nézőknek szántak, közönségsiker lett.

Ha a nézőszám tekintetében ehhez nem sikerült is később felzárkózni, 1956 az ezredforduló után mintha szép lassan elkezdte volna megmozgatni a filmesek fantáziáját. Ugyancsak 2006-ban, évfordulós moziként bejött még a Mansfeld és a Budakeszi srácok, egy évre rá a szabadságharc idejét napra pontosan lekövető A Nap utcai fiúk és a Liberté ’56, majd hosszabb szünet után két remek kamaradarab következett, 2011-ben A vizsga, 2014-ben A berni követ, és idesorolható a Stefan Zweig Sakknovellája ihlette, tavalyi Mesterjátszma is. A régebbiek nagy része, illetve még néhány, a korszakhoz kapcsolódó alkotás (Szerelmesfilm, Trezor, Szabadság – különjárat) akár egymás után megnézhető a Nemzeti Film­intézet streamingcsatornáján, a Filmión.

És hogy egy érdekes és meglehetősen ütős külföldi példát is említsünk, 2018-ban a Berlini nemzetközi filmfesztiválon debütált a jelenleg a Cinego kínálatában elérhető, A néma forradalom című német dráma. A megtörtént eseményeken alapuló film főszereplője néhány érettségi előtt álló NDK-s gimnazista, akik a Nyugat-Berlinben tett röpke látogatásuk alatt értesülnek a valós magyarországi eseményekről. Amikor visszatérve egy illegális rádióadásban azt hallják, hogy Puskás Öcsi is a szovjetek áldozata lett, úgy döntenek, az egyik órán egy perc néma csenddel adóznak az ő és a magyar mártírok emléke előtt. Tettüknek egyre súlyosabb következményei lesznek, mi pedig egy merőben új szemszögből – kívülről, a keleti blokk miatt mégis ismerős érzéssel – nézhetünk rá a saját múltunkra.

„Ahol a hősöket nem felejtik, mindig lesznek újak”

Ilyen új, szokatlan és így talán figyelemfelkeltőbb szemszöget kínálnak 1956 egyéb műfaji feldolgozásai is. Született már belőle a forradalom eseményeit Rómeó és Júlia tragikus szerelmével összegyúró musical (56 csepp vér), egy finn zeneszerző pedig már 1957-ben operát írt az egy évvel korábbi történésekről, igaz, A bánya című zenemű budapesti ősbemutatójára egészen 2016-ig kellett várni.

Nagy számuk miatt külön cikket igényelne az irodalmi vonatkozások számbavétele, a képregényekről azonban érdemes még néhány szót szólni. Az első ilyen jellegű hazai próbálkozás Bán Mór és Fazekas Attila közös munkája volt, a 2006-ban a Képes Kiadó gondozásában megjelent, harminc­oldalas Tűzvihar 1956-ban „a ma is Pesten élő Évi vissza­emlékezik a véres harcokra, szenvedélyes szerelmekre, családi konfliktusokra, önfeláldozó barátokra, világpolitikai játékokra, tovatűnő reményekre”. A következő nagyobb állomás e téren nagyjából tíz évvel később jött, amikor egyszerre több ötvenhatos képregényes kísérlet is elindult. 2016-ban hatvan oldalon jelent meg a Pozsgai Zsolt–Sarlós Endre-féle Mecseki láthatatlanok, amely a tekintetben is hiánypótló vállalkozás volt, hogy egy vidéki város, Pécs szabadságharcos hőseire igyekezett ráirányítani a figyelmet. Ezt követte az 1956-os emlékév támogatásával végül egy év csúszással, 2017-ben kiadott Budapest Angyala – a tragikusan korán elhunyt Futaki Attila erős rajzaival és Tallai Gábor szövegével –, a főszerepben egy fiktív személlyel, a barátja meggyilkolásáért bosszút álló Angyal Jánossal. A legfrissebb próbálkozás pedig a 2019-ben alapított, elsősorban a történelmi képregényekre koncentráló Képes Krónikák Kiadó nevéhez köthető. Tavaly hozta ki A népet szolgáltuk – Tóth Ilonkáék története című képregényt, amely nem igazságot akar tenni, hanem „az események egy lehetséges, de ma már nem bizonyítható sorozatát” mutatja be Sinonimo (Mészáros János) és Levi (Németh Levente) története alapján, Terebesi Gyula rajzaival.

***

Eljön-e a nap?

| Győrffy Ákos |

Gérecz Attila az 1956-os szabadságharc egyik hőse. Alig huszonhét év adatott neki az életből, de ez a nyúlfarknyi élet olyan sűrűre sikeredett, hogy másnak száz évre is bőven elég lenne. Életútja minden túlzás nélkül filmbe illik, tele elképesztő fordulatokkal. Hajnal Géza irodalomtörténész jó ideje foglalkozik Gérecz Attilával és a hagyatékával, 2017-ben publikált egy kötetet A Gérecz-hagyaték címmel, illetve egy honlapot is összeállított hasonló tematikával. Legújabb kötete Gérecz Attila szökése címmel jelent meg. Gérecz Attilát több társával együtt 1950. december 8-án tartóztatták le, majd hűtlenség vádjával állították bíróság elé. Három társát kivégezték, ő tizenkét év börtönt kapott. 1954. július 18-án, egy hatalmas dunai árvíz tetőzésekor megszökött a váci börtönből. Átúszta a megáradt Dunát, és nagy nehézségek árán eljutott Budapestre. Egy ismerőse feladta, elfogták. 1956. november 1-jén szabadították ki a forradalmárok, egy hétre rá a Klauzál utcában egy szovjet tankból lelőtték. Ezek csak száraz adatok, de ennek a könyvnek az az egyik erénye, hogy mélységet ad ezeknek a száraz adatoknak. Bírósági periratok és Gérecz vallomásai alapján rekonstruálja, mi és hogyan történt. Gérecz a börtönben kezdett verset írni, vécépapírra körmölte a sorokat, és ma már tisztán látszik, hogy nagy költő lehetett volna belőle. Így is igazi költő lett, bár nem sok időt kapott az írásra. A részletesen leírt szökés minden túlzás nélkül hajmeresztő történet, és hasonlóképp megrendítő a kötet második felében olvasható Elküldetlen levelek is. Ez a szöveg Gérecz édesanyjának a memoárja, amelyből egy huszadik századi tragikus magyar családtörténet bontakozik ki. A családfő korai elvesztése, a három fiú közül a két idősebb emigrálása, a legkisebb halála. Végül marad az emlékezés és a magány. „Minden szenvedésemet Érted ajánlom fel, leírni sem tudom, mennyire fáj a szívem szüntelen Érted, hogy várom azt a napot, amikor egymást átölelhetjük szabadon, boldogan. Eljön-e a nap, amikor újra együtt lehetünk?” – írja 1956. április 5-én. Ez a nap még eljött, mert 1956. november 1-jétől 5-éig együtt lehettek. Kaptak még öt napot a sorstól.

(Hajnal Géza: Gérecz Attila szökése. Kortárs Könyvkiadó, 2024)